Te mit tennél, ha az eddig létező világ megszűnne? Ha olyan
lények uralnák az éjszakát, amelyek addig csak a legvadabb rémálmaidban vagy a
kitalált filmekben léteztek? Képes
lennél túlélni egy világvégét, melyben a családod, a barátaid és minden, amit
addig ismertél elpusztul? Képes lennél ebben a káoszban is ember maradni? És
vajon ki jár jobban, aki elpusztul az újvilág hajnalán, vagy aki „szerencsésen”
túléli, és tovább kell harcolni? Megmaradhat-e a remény?
Csak pár olyan kérdés, gondolat, ami folyton itt keringett
körülöttem olvasás közben. Nem hagytak nyugodni, és viaskodott bennem a harc és
a feladás szelleme. Vajon képes lennék-e túlélni? Pontosabban szeretnék-e
túlélni, és tovább harcolni vagy egyszerűbb lenne, mindjárt az elsők között
meghalni?
A történet sodrása magával ragadó, és nem enged bármennyire
is szeretnénk ebből a világból elszakadni. Nem ereszt, mert ott motoszkál
bennünk, a tudatalattinkban, hogy ez vagy ehhez hasonló bármikor megtörténhet.
Mert emberek vagyunk, mert tudni vágyunk, és mert gyarló és ostoba faj vagyunk. Talán az érzés, ami a könyvhöz láncol, és feszült hangulattal burkol
be olvasásközben: a bizonytalanság.
De az olvasást nem lehet abba hagyni, mert tudnunk kell,
hogy boldog vége lesz. Annyira kell a remény, mint az élethez a levegő. Hogy ne
adjuk föl már idő előtt. Hogy legyen erőnk küzdeni, akarjunk harcolni, mert van
miért.